ULTRABALATON 2024.05.04. - 39 km
A többiek már komolyan edzésbe vettek az éjszakai ébredésekkel. Ezzel együtt sem lettem éjszakai bagoly. 
Éppen ezért - azt hiszem joggal - gondolhattam azt, hogy nappali futó vagyok. 
Hogy amikor ébren vagyok, akkor mehet jól a futás. A reggeli edzéseket pedig kifejezetten szeretem! 
Most azonban ezen az őrült hétvégén az éjszakából kaptam 2x is. 
️
És amikor már azt hittem, hogy a 3. futásom már csak csoszogás lesz, mert a nemalvásból már sikerült addigra sportot űznöm és konkrétan akkor vágtam neki, amikor máskor ágyba bújok, ledöbbentem. Egy új “Edit” bújt elő - fogalmam sincs honnan - valahonnan a mélyből! Elfogott a harci kedv, végre spanolt a fülemben üvöltő zene, a lábamat pedig elkapta a bugi. Atya ég, ilyen van?! 
Útközben dudorásztam, énekeltem és toltam a km-eket. Nem tudom, honnan jött az erő, de feltört belőlem, mint egy gejzír. Csodás érzés volt így beérkezni a váltópontra és így befejezni a futást. Elégedett voltam, mert sikerült nagyon meglepni önmagam! Nem csak egy éremmel tértem haza, hanem újabb tapasztalatokkal is, kicsit közelebb kerülve önmagamhoz. Saját magamnak is bizonyítva, hogy a határaink sokkal távolabbra tolhatóak, mint azt elsőre gondolnánk. A komfortzóna tágítható, de ezt a melót először fejben kell elkezdeni és elhinni, hogy sikerülhet!
#mentáliserő #erő #futás #futóverseny #ultrabalaton #csakegykör #running #runninrace #hit #küzdelem #kihívás #önmagam #önismeret #nemalvás #tapasztalat #éjszaka #sport
II. Zemplén Kőkapu Trail Élménybeszámoló 2023.10.14.
Lélekmorzsák
JYSK Félmaraton - Siófok - Eddigi életem leggyorsabb félmaratonja
Pár éve olvastam egy cikket arról, hogy 40 felett, csökken a teljesítmény és lassul a tempó. Alaposan elgondolkodtam, mert már 45-öt is betöltöttem. Nem hangzott túl biztatóan! 🤣
Előtte 2-3 évvel kezdtem futni, - vagyis jóval 40 felett, - és azon gondolkodtam, hogy vajon egyáltalán tudok-e még fejlődni? Már túl voltam az első félmaratonomon (2:34), sőt a másodikon is (2:36), ami pedig nem hozott javulást, mert - utólag már tudom, - túl közel volt egymáshoz a két verseny.
Azt hiszem, ez idő tájt jött, hogy elmentem egy tesztfutásra, ahol mindenfélét megállapítottak rólam és kaptam útmutatást ahhoz, hogyan is kéne futnom, hogy gyorsulni tudjak. Addigra már volt órám és pulzuspántom is. Nagy elánnal el is kezdtem trenírozni magam, nem sok sikerrel. Tényleg elgondolkodtam, hogy vajon lehet-e még fejlődni ebben a korban? Az idő pedig csak telt…
Két és fél éve, amikor “Tudjuk ki” első hulláma beköszöntött, én már majd’ 48 éves voltam. Ekkor adódott egy lehetőség, hogy kipróbáljam, milyen edző által írt edzések alapján futni. (Addigra már volt néhány futó példaképem, akiknek edzővel készültek és kíváncsian figyeltem útjukat.) Ezek pulzuskontrollos edzések voltak és annyira hihetőnek tűnt amit ígért, hogy azonnal belevágtam! Elkezdtem hát edzeni, most már heti 4x és csak csináltam-csináltam, tök mindegy hogy hanyadik hullám jött, esett, fújt vagy éppen 30 fokos meleg volt. Igyekeztem egy edzést sem kihagyni. Valahogy azt gondoltam, hogy 3-6 hónap múlva már szárnyalni fogok. Hát ez nem jött meg! De az edzőm biztatott, hogy a kitartó munkának meglesz az eredménye! Türelem!
Mentem hát tovább! Hittem neki. Voltak apró, pozitív jelek, de a várva várt áttörés nem jött. Igyekeztem elfogadni, hogy ez egy lassú folyamat és hogy hosszú távra tervezünk! No hát ez nem könnyű! Jó, gondoltam, végül is időm tengernyi, tökre ráérek! 😀 Addig pedig élvezem, hogy csinálom!
Közben jött a tél és én lebetegedtem. Csúnyán visszaesett a teljesítményem, kezdhettem elölről az egészet.
Rá egy évre, tavaly ősszel pedig egy terepfutó táborban kiment a bokám és részleges bokaszalag szakadást szenvedtem. A 4 hét múlva esedékes félmaratoni verseny így ugrott. 🙁 Szomorú voltam. Úgy éreztem, megint elölről kezdhetek mindent. De nem adtam fel! Újra és újra nekiálltam. Elhagytam a húsevést is, hogy segítsem a szervezetem gyógyulását, mert egy filmben azt hallottam, ez is segít. Fizioterápiára és Masszőrhöz jártam, hogy segítsem az izmok regenerációját. Tényleg mindent megtettem, hogy megtámogassam magam. Szentül hittem, hogy ha beleteszek mindent amit csak tudok, akkor előbb-utóbb megjön a várva várt eredmény!
Idén szeptemberben a wizzair 21 K-n - ahol ismét 2:34 lett az időm, - már éreztem, hogy sokkal jobb állapotban vagyok. Ezért a nov. 19-i siófoki félmaratoni versenyre már azzal a konkrét céllal mentem, hogy 10 perccel jobb időt szeretnék futni. Az elmúlt két hónap már ennek jegyében telt!
A siófoki rajt előtt 5 perccel összefutottam egy ismerőssel, aki elmesélte, hogy 1:30-as időt szeretne futni. Leesett az állam! Mondta, hogy siet is, mert az első sorból rajtol. Majd megkérdezte, nekem mi a célidőm. Nem mertem kimondani, hallván az övét, ezért csak annyit mondtam, hogy 10 perccel jobbat szeretnék futni, mint korábban. “Jó-jó, de az mennyi?” - kérdezte. Végül kimondtam azt, amit még hangosan soha, hogy a 2:20-al már nagyon-nagyon elégedett lennék! (Ez ugye 14 perccel lenne kevesebb)… Hát igen, ez egy álomidő lenne! Magam is meglepődtem, hogy ki mertem mondani, mert bár szeretném nagyon, valójában csak szépíteni akartam az ismerős előtt… De ahogy a kimondott szónak ereje van, mindjárt arra törekedtem, hogy megpróbálok mindent amit csak lehet, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.
Sok apró puzzle darabka kell ahhoz, hogy a teljes képet lássa az ember akár saját magáról is. Nekem is sok tapasztalás, botlás, kudarcélmény, elesés és felállás kellett ahhoz, hogy beérjen ez a fajta magabiztosság, hogy akkor, ott azt érezhessem: “Ide nekem egy félmaratont! Futni akarok!” Kellett az önismereti munka, a mentáltréning és a sok-sok tanulás. Ennek köszönhetően szombaton minden úgy ment, ahogy elterveztem és az ucsó 4 km-en még gyorsulni is tudtam. Nem nézegettem, hogy mennyinél jár az időm, de éreztem, hogy a 10 percet tutira sikerül lefaragnom. Aztán ahogy ráfordultam a célegyenesre és megláttam az időkijelzőt, majdnem elbőgtem magam. Akkor fordult át 2:19-ről 2:20-ra! Életem eddigi legjobb félmaratonja! Csodálatos és felemelő érzés volt! A kimondott szó! Ugye? Kérj és megadatik. Mert az egy dolog, hogy kiket előzöl le menet közben, önmagunkat legyőzni a legnehezebb! Ha ez megvan, akkor jöhet minden más!
Szerintem 50 felett is lehet fejlődni, gyorsulni. A terv továbbra is a határok feszegetése.
És már meg is született a jövő évi cél! Nem is tudom! Kimondjam? 🙂😃
#mentaliserő #kapaszkodó #running #runningrace #futás #mentáltréning #önreflexió #önismeret
9/11 avagy wizzair félmaraton ismét
Lázasan készültem. Megterveztem, mit fogok felvenni. Persze az első “találkozásunk” emlékére Azt a pólót vettem fel, amit akkor is viseltem.
Aztán egy szakaszon csak próbáltam tartani a tempót a körülöttem lévőkkel, az ucsó 7 km-en viszont fordult a kocka. Lazítottam a szigorú pulzuskontrollon ééés gyorsítottam! Sokakat visszaelőztem azok közül, akik az elején otthagytak és sokan közülük már csak cammogtak. Akkor nagyon örültem, hogy lám milyen hasznos ésszel és pulzuskontrollal futni! Ez még több erőt és lendületet adott. Így aztán sikerült fokozóra futni ezt a versenyt és bízom benne, hogy a novemberi főversenyen még többet ki tudok majd hozni magamból.
Lépj ki a komfortzónádból!
Ebben is igyekszem jó példával elöl járni, hisz aki bort iszik és vizet prédikál az ugye nem hiteles... 😉
A férjem egy portugál utazással lepett meg szülinapomra, ahová 3 nap múlva már indultunk is. Az utazás másnapján egy városnéző “hop on hop off” busszal eljutottunk az óceánhoz. Ez csak egy állomás volt aznap és magam sem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragad majd! Már ahogy közeledtünk 1-2 km-re a parttól, érezhető volt, ahogy frissül a levegő. Odaérve azt láttuk, hogy óriási robajjal, vadul hullámzik a víz. A partszakasz felett vízpára gomolygott, mintha köd lenne, a szél pedig nagyon fújt. Gyönyörű volt! Elvesztem az óceán végtelenségében! Ugyanakkor megnyugtató volt a látvány, a hangzás és az illat egyvelege.
Este mondtam Gergőnek, hogy ittlétünk alatt mégy egyszer menjünk el! Aztán viccelődött, hogy csak akkor, ha bérelhet nekem egy deszkát és kipróbálom a szörfözést. Először vonakodtam, de aztán pont arra gondoltam, hogy én is erre bíztatok másokat! Új dolgokat kipróbálni, még ha őrült ötlet is. "Lépj ki a komfortzónádból!" És ugyan mi lehetne jobb amivel megkoronázhatnám az 50. szülinapomat, ha nem ez!
Az más más kérdés, hogy normál esetben az ember első találkozása az óceánnal talán egy megmártózással, úszással kezdődik, én meg egyből neoprén ruhában és szörfdeszkával mentem a habokba.
Megdöbbentő volt érezni a hullámok erejét és egyből egy régi filmkedvenc jutott az eszembe, az 1991-es “Holtpont”. Próbáltam felidézni, abban hogy tanult a főszereplő szörfözni. Néztem a többieket, hogyan eveznek befelé és már az is örömet okozott, hogy én is beeveztem oda, ahol ők gyülekeztek várni az érkező hullámokat. Persze mire eddig eljutottam, párszor felborultam. Aztán amikor a várva várt víztömeg közeledett, láttam ahogy a rutinosak ügyes mozdulattal megfordulnak és gyors evezésbe kezdenek, hogy sebességet gyűjtsenek. Próbáltam utánozni őket, de persze nem sikerült időben irányba fordítanom a deszkát. Így ismét maga alá gyűrt a hullám...
Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű. Tudtam, hogy egy óra alatt nem lehet megtanulni, így csalódás nem ért. Viszont éppen ezért nagy elvárásaim sem voltak. A feeling viszont elkapott. A vízen ringatózás, a többiekkel való cinkos összemosolygások, a néha elkapott hullámon való sebesség megízlelése egy életre megalapozta egy új szerelem fellángolását. Egyszer megtanulom, visszajövök ide, az biztos. Ami még nagyon tetszett, hogy végre találtam megint egy olyan elfoglaltságot, ami olyannyira fókuszigényes tevékenység, hogy semmi másnak nincs helye a fejben. Teljesen kiürít onnan minden szemetet és gondot. Ha ott vagy a vízen, semmi más nem létezik, így tökéletesen kikapcsol. És a filmből vett mondat, amit most már nagyon át tudok érezni, nagyon jól kifejezi azt, amit valóban adni tud ez a sport:
“A szörfözés egy lelkiállapot, melyben elveszíted és megtalálod önmagad.”
Kívánom Nektek, hogy legyetek Bátrak kipróbálni új dolgokat! Mert legyőzni a saját korlátainkat a legnagyobb elismerése önmagunknak.
RunTOOL 2.0 - 2022. Ultrabalaton
Azt mondják, hogy a futás magányos sport. De ez csak részben igaz. A hétköznapokban én is egyedül futok. Az Ultrabalaton viszont számomra maga az ünnep. Ilyenkor pedig a futás egy nagy közösségi programmá kerekedik. Csapatban futni pedig igazi élmény.
Idén ismét arra vágytam, hogy feszegethessem a saját határaimat. A korábbi 2x10 körüli km-ek helyett, 3 futás volt tervben és összesen 34,6 km.
Rutinosan álltam a rajthoz, bár a hajnali 4:30-as indulás újdonságnak bizonyult. Még sötét volt, de az elmúlt évek alatt megszerettem sötétben futni. A sötétségben az a jó, hogy benne van a világosság reménysége. Miközben futottam és mindenki elsuhant mellettem, a hátam mögött felkelt a nap. Később a csapattársak gyönyörű, már-már szentimentális képeket mutattak róla. Szuper, - gondoltam, - akkor ők is megtalálták a mai reggelben azt a szépséget, amit magukkal vihetnek erre a hosszú napra. Az első futásom jól sikerült, 11,7 km lett. A végén azt éreztem, bármikor jöhet a következő.
Ez hamar el is jött. Délben már újra futottam. Most már meleg volt, hét ágra sütött a nap. Kaptam bringás kíséretet, ami szokatlanul jól esett. Korábban el se tudtam volna képzelni, hogy úgy fussak, hogy valaki árnyékként követ. Fáradtan zártam ezt a szakaszt, ami a legrövidebb, 8,1 km lett. Energiafeltöltés és pihenés következett.
Ettünk, majd napoztunk a fonyódi strandon és gyűjtöttük a napenergiát, hogy tartalékot képezzünk az éjszakára. Közben egymást váltották a kollégák és a lányaim. Mindenki kipirult arccal, mosolyogva ért a váltópontokra. Jó volt látni, hogy az “elsőbálozók” durván felülmúlták önmagukat, olyanra voltak képesek, amit maguk sem gondoltak volna magukról. Elégedettség és jókedv lengte be a kisbuszt, ami fedél volt a fejünk felett 24 órán át. Persze voltak nehézségek és szükség volt egymás bíztatására, a támogatásra, de együtt erősnek éreztük magunkat. Mert egy csapatban pont az a jó, hogy nem vagy egyedül.
Az éjszakai fáradtság érzésünk sokkal hamarabb megjött, mint maga az éjszaka. Persze nem csoda, hisz már hajnali 3-óta ébren voltunk. Azért egy csapatszállító járműben ülve aludni nagy kihívás. A fáradtságom pedig nem csillapodott. Tudtam, hogy hamarosan ismét futni fogok, de nem tudtam elképzelni, hogyan fog a testem felébredni.1:30-kor nagyon fáztam, amikor a váltópontnál vártuk a nagylányomat. Ő pontosan, tartva az idejét érkezett és olyan üdítő látvány volt, hogy lendületet kaptam tőle. Nekem is sikerülni fog! Igyekeztem “feltankoni” magam. Amikor már felfogtam, hogy elindult az előttem lévő futó, működésbe lépett az adrenalin. Már csak 20 perc és én jövök. Már nem fáztam!
Amikor elindultam, a bringás kísérőm megkérdezte, mennyit futok? Mondtam, hogy kb. 14 és felet. Az nagyon sok! Hogy bírsz annyit lefutni? No, mondtam, ezen nem gondolkoztam. Ilyen lassú tempóban akármennyit bírok. Akkor megnyugodtam, hogy tudom, mi a dolgom. Csak egyik lábam a másik után és kész. Különös, azért vártam a végét, mert vágytam arra, hogy ott aztán igazán kifuthassam magamból, ami még valahol bennem van. Tudtam, az lesz az igazi határfeszegetés. A kíváncsiság vitt előre. Rafkós volt, mert az utolsó szakaszom vége, a Füred előtti, sunyi emelkedővel volt megspékelve. Utólag nem bánom, hogy a sötétben nem látszott igazán, hogy milyen hosszú is ez az emelkedő. Itt igencsak az erőforrásaim mélyére kellett nyúlnom, amikor az emelkedő után végre lejtő jött. Gondoltam most akkor sprint és úgy érek a váltópontra, mint a gyorsvonat. No a lejtő felénél már valóban úgy szuszogtam, mint egy gőzmozdony, de nem voltam hajlandó lassítani. Élveztem, hogy sikerült, és hogy végre száguldok. Itt már az ujjaim zsibbadása nem csak azt jelentette, hogy az tartalékaim végén járok, hanem azt is, hogy a komfortzónámon is jócskán túl. Tudtam már, hogy sikerült, megcsináltam a kitűzött célt! Kicsi lányomnak adtam át a “stafétát”, aki boldogan és büszkén vitte a célba csapatunkat.
Valahogy a futás megtanít arra, hogy csak rajtam múlik, hová jutok - és ez másra is igaz. Az számít, mit tűzök ki célul és hogy mennyit teszek érte. Mivel kizárólag hosszú távon gondolkozom, a kudarcokra inkább a tanulási folyamat részeként tekintek. Futni szeretek és ezt az élvezetet igyekszem megtartani. Így a célok elérése már csak a hab lesz a tortán!
Végre újra tavasz!
Ma amikor a futó edzőmmel, Sipiczki Csabával konzultáltam, sok mindenre rádöbbentem.
Csaba így kezdte: “Itt a tavasz, látom újra lendületbe jöttél!”
Ekkor végre sikerült kimondanom, hogy “Hát igen. Az elmúlt tél - szinte szégyellem, - sokkal nehezebben ment, mint a tavalyi vagy az azelőtti”. És ezt bizony még magamnak is nehezen vallottam be. Így utólag mertem csak, hogy már végre magam mögött tudhatom.
Tavaly roppant céltudatosnak éreztem magam! Nem számított, hogy hány fok van, mert úgy gondoltam, az csak egy adat, mely csak arra szolgál, hogy hány réteget vegyek magamra. Nem volt gond, ha viharos szél fújt, mert akkor legfeljebb két sapkát húztam a fejemre, hogy ne fázzon a fülem. Nem érdekelt, ha csak úgy fért bele a napomba az edzés, hogy hajnali fél 5-kor kellett kelnem és fejlámpával kellett útnak indulni, mert az edzés ha ki van írva, teljesítem és kész. Szóval idén ez nem ment ilyen egyértelműen és egyszerűen. Aztán eszembe jutott, hogy hogy is volt ez az első futós telemen. Mert bizony az első tél - azt gondolom, - sorsfordító időszak egy kezdő futó életében.
Amikor elkezdtem futni 7 évvel ezelőtt, tavasz volt. Mire elérkeztem a hűvösebb őszhöz, túl voltam két futóversenyen: életem első aszfaltos- és terepversenyén. A tél azelőtt nem volt a kedvenc évszakom. Sőt, kifejezetten utáltam a hideg miatt. Hihetetlenül tudtam fázni! Ezért aztán arra gondoltam, hogy kell valami cél, amiért érdemes feszegetnem a kinti futásokat akkor is, ha hideg és zord idő van. Kitaláltam, hogy benevezek egy téli Spartan-ra. Persze meggyőztem a férjemet és a nagylányomat is, hogy ők is induljanak velem a versenyen.
A cél - azon túl, hogy a megkezdett futásaimat folytassam, - az is volt, hogy a hidegtől való félelmemet és utálatomat végre legyőzzem. Mert ez a félelmem gátolt abban, hogy fejlődhessek a futásban. És ez így már elegendő volt ahhoz, hogy kimenjek futni, hisz szokni kellett a kinti időjárást.
A verseny Szlovákiában volt a Tátrában és kaptunk bőven a hidegből, mert -13 fok volt aznap! (Korábban ilyen hidegben ki sem dugtam volna az orromat a négy fal közül, nemhogy még fussak is!) Viszont gyönyörű volt a havas táj és mellé hét ágra sütött a nap. Megtapasztaltam, hogy mindegy hány fok van, ha az ember fut, nem fázik. Megtapasztaltam azt is, hogy a hidegben is lehet élvezetes odakint a friss levegőn. A verseny hangulata hihetetlen volt! Annyi jó élménnyel ajándékozott meg, hogy nem volt kérdés többé, hogy futok-e télen vagy sem. A jutalom pedig verseny után a hotelben lévő szauna volt és persze a tudat, hogy képes vagyok leküzdeni a saját korlátaimat!
Jó erre visszaemlékezni, mert erőt ad. Azóta futottam már hidegebb időben is és csak nevettem azon, hogy megfagyott a víz az ivóhátizsákom csövében.
Örülök, hogy itt a tavasz, mert új energiák áradnak mindenhonnan. És igen, újra lendületben vagyok!
Van lelki erőd a futáshoz?
Naplóbejegyzés: 2021. november 27. szombat
Ma nem éreztem magamban lelki erőt, hogy fussak. Ezért aztán úgy döntöttem, elmegyek futni, hátha mégis megtalálom azt! Nem csalódtam, ott volt amit kerestem!
Hűvös, borús napra ébredtünk. Annak tudatában, hogy ma délelőtt két sportolómmal fogok találkozni, átrendezést igényelt a napi beosztásom. Mindig reggeles futó voltam. Sőt, mivel hogy évek óta reggel intézem a futásaimat, úgy gondoltam, nem is tudnék máskor futni. Bár néha, hétvégén, egy-egy családi program miatt megpróbáltam délután megejteni, sosem éreztem jól magam. Ma más volt a helyzet, mert a mentáltérning üléseket legalább annyira szeretem és élvezem, mint a futást. Így lassan azt veszem észre magamon, hogy ehhez igazítom a többi teendőmet. Szóval, ma nem fért bele a reggelbe, ezért bátran és kételkedés nélkül kijelentettem, hogy majd délután! Persze délután, az már egészen más volt. A gyerekekkel henyéltünk az óriás kanapén, tervezgettük a közös palacsintasütést és hogy mi lesz az esti közös mozifilm, amit majd palacsintáktól duzzadó, tele hassal megnézünk. Szóval egyáltalán nem éreztem magamban lelki erőt, hogy fussak. Ezért aztán úgy döntöttem, elmegyek futni, hátha mégis megtalálom azt az elveszettnek tűnt lelki erőt! Fél négy múlt, mire kiléptem a kapun. Lazán, elvárások nélkül indultam neki. Aztán útközben minden megjött, amire szükségem volt. Jöttek a gondolatfoszlányok, melyeket szépen a helyükre rendeztem. Ráeszméltem arra is, hogy éppen 6 hete történt, hogy a Mátrában részleges bokaszalag szakadást szenvedtem. (A fotó akkor készült.) Milyen jól van már a bokám! Hirtelen értékelni tudtam az aszfalt monotóniáját, hisz a terep egyenetlensége és kiszámíthatatlansága nem jó egy felgyógyulásban lévő bokaszallagnak. (Ezt két hete megtapasztaltam a Mátrában. :-( ) Szóval monoton és egyenletes, így akár meditatív is lehet az aszfalt futás. Ezt éreztem most. Máskor mindig terepre vágyom. Most pedig végre tudom ezt is értékelni! Minden rosszban van valami jó! A távnak még a feléhez sem értem, mikor - két szántóföld között - rádöbbentem, hogy rám fog sötétedni és mint egy kisgyerek, elkezdtem izgatottan várni! Persze lámpát azt nem hoztam… Szóval, vártam a sötétséget. Ahogy minél lejjebb ereszkedett, annál nagyobb lett körülöttem a csend és éreztem, ahogy megszáll a nyugalom és a béke. Szóval itt van, amit kerestem, megtaláltam! Ezért jöttem! Mire hazaértem, a bekevert palacsintatészta kész volt. Artúr fiammal nekiálltunk együtt megsütni. A többit pedig a fantáziátokra bízom. Szép nap volt és minden is belefért!
Merj nagyot álmodni, akkor van miért küzdeni!
Ma feldobott egy 4 éves emléket a facebook. Ma is libabőrös leszek, ha eszembe jut az a nap, amikor Panni lányom ironman lett! De hogy is kezdődött?
Az történt, hogy Panni lányom nem egészen 19 évesen elhatározta, hogy benevez a balatonfüredi ironman versenyre. Egyik példaképe, Rokob József ultratriatlonista inspirálta őt, akit egy dupla ironman versenyen kísérhetett végig. Őrült ötletnek tűnt, többen lebeszélték volna róla, de hajthatatlan volt. Mit tehet egy szülő, ha a gyermeke makacsul kitart az elhatározása mellett? Két dolgot: az egyik, hogy ellenzi, a másik, hogy mellé áll és támogatja. De hogyan lehet egy képtelennek tűnő ötletet támogatni? Na igen, nem olyan könnyű… Lássuk csak, egy iron táv 3,8 km úszás, 180 km bringázás és 42 km futást jelent. Felsorolni is sok. A szintidő 16 óra. Korábban Panni csak olimpiai távú triatlon versenyeken vett részt, ami éppen a negyede ennek. Ez tényleg őrültség!
Aztán eszembe jutott, hogy én milyen képtelen ötlettel álltam elő 19 évesen. Motoros rendőr akartam lenni. A nevelőapám azt mondta, úgysem sikerülhet, de hogy ha mégis rendőr leszek, akkor le is út, fel is út, mehetek ahová akarok, mert ő bizony egy fakabáttal nem fog egy fedél alatt élni! Nem csak ő volt az egyetlen, aki szerint "úgysem sikerülhet", de minél több akadály gördült elém, annál jobban akartam. Nos motoros rendőr lettem “csakazértis”! 2 hónap múlva már egy belgiumi, motorosrendőr találkozó utazását tervezgettem új kollégáimmal. Én a 150 cm3-s MZ-motorkerékpárommal szerettem volna megtenni az oda-vissza 3000 km-es utat. Anyám azt mondta, “Te nem vagy normális!” Nos, azt mondtam, akkor is elmegyek. Szóval, a “csakazértis” erősen bennem volt, de szüleimmel való kapcsolatomra ez az egész rányomta bélyegét. Sokkal jobban örültem volna, ha inkább megkérdezik, miben segíthetnek vagy ha egyszerűen azt látom, büszkék rám, mert Magyarország első motorosrendőrnője lettem. Jó lett volna, ha terveim hallatán csillogni látom szemüket! Bár fényt már jó ideje nem láttam szemükben. Jól esett volna, ha bíznak bennem és ha mögöttem állnak. Mindezekre emlékezvén úgy döntöttem, hogy támogatni fogom Pannit. Bármilyen őrültségnek is hangzik amit szeretne, én ott akarok lenni. Támogatni a tervében úgy, ahogy ő szeretné. Mellette lenni akkor is ha sikerül és akkor is ha nem. Osztozni az örömében, vagy vígasztalni bánatában. Mi lehet a legrosszabb? Hát az hogy nem csinálja végig és kiáll a versenyből. De legalább megpróbálta! Nincs vesztenivalója! Mi lesz, ha sikerül neki? Olyan élménnyel gazdagodik, ami fontos lehet a felnőtté válása útján és egy életre elkíséri majd! Végül elfogadtam, sőt megtiszteltetésnek vettem, hogy engem kért fel kísérőjének a versenyre.
Aznap vacak volt az idő. Reggel esett az eső, a víz 16 fokos volt, a víz nagyon hullámzott. A távot 3 körben kellett megtenni. Volt aki az első kör után kiállt, volt aki leúszta és akkor hagyta abba, annyira fázott. Panni mire bringára ült, elállt az eső. 180 km! Nagyon soknak tűnt számomra! Ezalatt még néha a nap is kisütött. Örökkévalóságnak tűnt, mire eltelt a bringa táv. Közben vártam, mikor mit adhatok az elemózsiából, amikor éhes. Megtapasztaltam, hogy nem könnyű egy kísérő dolga. Panni derekasan gyűrte a km-eket. Egyszer azonban úgy ért a fordulóhoz, hogy majdnem sírva fakadt. Nem működik a váltó! - mondta mérgesen. A segítségünkre siettek páran a szurkolók közül, akikről kiderült, hogy falubeliek - kicsi a világ, hogy itt kell megismerkednünk! Sajnos, ezután sem működött jól, ez sok bosszúságot okozott, mert nagyon sok emelkedő volt a pályán. Végül sikerült teljesíteni a bringás szakaszt is. Ezután jött a futás. Már csak le kellett futni egy maratoni távot. (Panni még addig soha nem futott maratoni távot! A 21 K volt a leghosszabb!) Az időjárás megkegyelmezett napközben, de most megint elromlott. Miután pedig besötétedett, patakokban folyt a víz az úton, szinte hömpölygött a lábunk alatt, az ég pedig villámokat szórt. A útszéli hangulatos fáklyákat eloltotta az eső, melyek nélkül tök sötétben futottak a triatlonisták. Szép lassan ahogy telt az idő, fogytak el a versenyzők. Befejezték vagy feladták. Panni hol kocogott, hol vánszorgott, hol az útszéli bokorban gyűjtötte az erőt a folytatáshoz. Megerősítettem, hogy már az is nagy dolog, hogy eddig eljutott, nincs semmi baj, ha nem megy tovább. Az idő pedig csak telt és úgy tűnt, ha így, ilyen tempóban folytatja, lehetetlen lesz a szintidőt tartani. Persze a “csakazértis” megmutatom gondolkodás úgy tűnik, anyai ágon öröklődött, mert felszívta magát és továbbment. Az utolsó 3 körben pedig folyamatosan gyorsult, fogalmam sincs honnan szedte elő magából azt a mentális erőt, amivel ilyen gyors tempóra tudott váltani a végére, de hitte, tudta, hogy be fogja fejezni szintidőn belül. Az ucsó körben a versenyigazgató végigkísérte robogóval, hogy véletlenül se lassuljon és valóban beérjen időben. Így lett az, hogy az égből ömlött az eső, de minket akkor már egyáltalán nem zavart és éjfél előtt néhány másodperccel célba ért. Panni volt az utolsó versenyző, akinek sikerült szintidőn belül teljesítenie a távot és egyben dobogós 3. helyezett lett a nők között és a legfiatalabb nőként teljesítette a távot.
Így vált valóra egy álom, amiben senki nem hitt igazán. Mindenkinek megvolt a maga véleménye róla. De Panni hittel állt hozzá és csak ez számított. Mentálisan olyan szinten volt akkor, hogy sok felnőtt megirigyelhette volna.
Azt hiszem, hogy ilyen fiatal felnőttként még szinte mindenkinek vannak merész álmai. Amiről aztán vagy lebeszélik azok a felnőttek, akik “felelősen” gondolkodónak tartják magukat és már rég nem mernek álmodni, vagy támogatottság hiányában nem mernek belefogni álmaik megvalósításában.
Amit akkor és amit saját 19 éves koromnál megtapasztaltam, az nagyon tanulságos volt számomra. És most úgy érzem, hogy sport mentáltrénerként tökéletesen tudom ezt képviselni. Hiszem, hogy a célok mellé érdemes odaállni és abban támogatni másokat, amiben hisznek. Van néhány apróság amit másként csinálnék, de a célban való támogatást ugyanígy tenném.
Ez a nap életre szóló emlék lett mindkettőnknek. Olyan élmény, amiből csak építkezni lehet!
Amit a félelmek tanítani tudnak
Te mit kezdesz a félelmeiddel? Gondoltál már úgy rá, mintha a barátod lenne?
Érdekes dolog történt velem pár napja, amikor a Mátrában futottam, egy hétköznap reggelen. Napokig filóztam rajta, leírjam-e vagy sem? Hát leírtam:
Szóval, hűvös volt a reggel. Éjjel esett az eső, ezért sár volt. Ilyenkor általában nem tolonganak az erdőben a turisták. Meglehetősen kihalt volt minden. Hiányoltam a tavaszi füttykoncertet, amit február végén hallottam egy hasonló reggelen. Akkor kifejezetten zajos volt az erdő. Most mintha kiürült volna. Egyedül voltam és nagyon furcsa érzés fogott el.
Edzésterv alapján futok, pulzuskontrollal. A legutóbbi versenyem óta pedig nagyon fegyelmezetten betartom az edző által előírtakat, sőt, szinte mantrázom futás közben, hogy “Fegyelmezett vagyok”.
A történethez hozzátartozik, hogy az elmúlt 2 évben, mielőtt a Mátrába utaztunk, mindig az utazás előtti napokban jöttek szembe velem a “medvés hírek”. (Nyilván nem véletlen!) Tavaly pont ott láttak medvét Mátraszentimre közelében, ahová mi is mentünk nyaralni.
Szóval, amikor pulzuskontrollal futok, van energiám nézelődni, figyelni, mi van körülöttem, mert nem megerőltető a tempó. Ahogy így futottam, egyszer csak egy apró neszt hallottam, odakaptam a fejem, de csak egy madárka röppent fel a faágak közül. Azon kaptam magam, hogy időnként hátranézek. Addig-addig haladtam így, míg egyszer csak egy őz rohant át előttem a turistaúton. Megálltam, figyeltem, jön-e mögötte még valami… Szóval akkor Te most félsz Seregély Edit?! Furcsa volt magamnak is bevallani, hogy igen, félek!
Félidőnél megfordultam és elindultam visszafelé, úgy éreztem, hogy most már nem a hátam mögött van az erdő, hanem szembe velem! Most már nincs mitől félnem, látok mindent. Soha nem éreztem még ezt!
Aztán jött a “hard” szakasz, ahol megengedett a magasabb pulzus, hozzá egy kellemes lejtő, ahol nagyon kellett figyelni a lábam elé. Végre tempósabban haladhattam! Ezek annyira elvették a figyelmemet, hogy teljesen megfeledkeztem a félelmeimről...
A nyaralás utáni első ülésemen szóba kerültek a félelmek. Akkor megjöttek a válaszok is a fejemben és az alábbiakat fogalmaztam meg:
A félelmeink bennünk vannak, hozzánk tartoznak, a részünk valamilyen szinten. Sok mindenben meggátolhatnak és adott esetben sok-sok energiát vesznek el tőlünk. Ha azonban szembenézünk velük és rájövünk arra, hogyan kezeljük ezeket, akkor a magunk oldalára fordíthatjuk és már nem elvesz tőlünk, hanem megerősít minket.
Úgy érzem, a félelmek tanítani akarnak nekünk valamit. Ezért akár hálásak is lehetünk “nekik”. Utat mutatnak, hogy tudatosan dolgozhassunk magunkon.
Szóval, utánaolvastam, hogy mi a teendő, ha medvével találkozunk az erdőben. Hogyan lehet elkerülni és akár élve megúszni egy ilyet. Tudatosítottam, hogy NEM vagyok tehetetlen és fel lehet készülni rá. Mert amíg úgy éreztem, esélytelen vagyok egy ilyen helyzetben, - elfutni amúgy is lehetetlen egy medve elől, fára mászni pedig nem tudok, - addig a félelmek dolgoztak bennem. Ha azonban felkészülök amennyire lehet, akkor úgy fogom érezni, minden tőlem telhetőt megtettem. És ez már nekem elég ahhoz, hogy ne okozzon gondot legközelebb, ha erdőben futok. Márpedig fogok futni, mert nagyon-nagyon szeretem a természetet!
Az első 30K
ENSPORT Vértes Trail L táv - 30 km +810 m szintkülönbséggel 2021.08.01.
Múlt vasárnap lefutottam életem első 30 km-es terepversenyét, ahol utolsó lettem. Mégis mi hajtott? Arra gondoltam, hogy ha lenne “5 gyermekes családanyák” kategóriája, akkor ott biztosan dobogós helyen lennék!
A rajt után 10 perccel már konstatáltam, hogy én vagyok a sereghajtó. Próbáltam tartani a tempót, hogy ne maradjak le. Nem néztem a pulzusomat, ahogy azt az edzőmmel megbeszéltük. Ekkor még jól éreztem magam. Nem érdekelt semmi, csak mint valami faltörő kos, nyomultam előre, előzgettem az előttem futókat.
Aztán beállt egy sorrend és együtt húztuk egymást egy másik futóval. Hol én mentem elöl, hogy pedig ő. Aztán jött egy köves, lejtős szakasz, itt jól kifárasztottam a térdemet, így 12 km-től fájós térddel futottam, még mindig nem lassítva.
13-nál leszakadtam a “húzó” társtól. Tudomásul vettem, hogy nem megy tovább ebben a tempóban. 15 km-nél végképp lelassultam. A nap is kisütött, ami nem segített a meglévő párás időben. Aztán vártam, hogy végre meg legyen a 20 K. Nagyon lassan jött el.
22-nél elhatároztam, hogy innen minden km-t megünnepelek, bármennyire is lassan haladok, mert ennél többet eddig még nem futottam egyben. De így is nehezen teltek a km-ek. A bal térdem egyre jobban fájt. Minden egyes lépésnél. Próbáltam nem figyelni rá, de ez nagyon nehéz volt.
23-nál hangosan kiabáltam, ünneplés gyanánt. Megtehettem anélkül, hogy bárki hülyének nézzen, mert rég nem volt senki a közelemben.
25-nél felhívott a férjem, hogy megkérdezze, hogy állok. Mondtam, fáj a térdem, ezért lassan haladok. Majdnem elbőgtem magam. (Kár, hogy felhívott) De azt is mondtam neki, hogy nem adom fel! Akármennyire is lassú vagyok, be fogok érni szintidőn belül. Megcsinálom! Elmesélte, hogy Artúr fiam egy nagy adag palacsintát sütött, azzal várnak haza… Ez volt az a pont, ahol komoly kételyeim támadtak. Lehet, hogy inkább otthon kéne lennem, mint egy “rendes” családanyának és a vasárnapi ebédet kellene főznöm? Ehelyett itt cammogok, bárcsak tudnék futni! Mi a francot keresek én itt?
27 km-nél, egy kicsit meredekebb, lejtős szakaszon végül elbőgtem magam. De mivel muszáj volt valahogy letudni ezt a szakaszt is, próbálgattam, hogy fáj kevésbé. Végül rájöttem, hogy ha terpeszben jövök lefelé, a lábfejem és a térdeim enyhén kifelé állnak, így kevésbé fáj a térdem. Játszadoztam, hogy néhány lassabb lépés után legyen pár tempósabb is. Közben mérges voltam magamra, mert ezt a futható-lejtős szakaszt egyébként imádtam volna! Nagyon szeretek lejtőn futni!
Eleredt az eső. Hosszú percekbe telt, mire elértek hozzám az esőcseppek a fák között. Jó érzés volt, üdítő. Próbáltam erőt meríteni belőle. Milyen gyönyörű ez az erdő!
28 km-nél utolért egy futó. Mondta, eltévedt, 3 km-el többet futott. Kérdésére, hogy vagyok, elmondtam, hogy fáj a térdem. Azt mondta, neki pedig görcsöl mindene. Fura, ettől kicsit könnyebb lett. Bíztatott, hogy mindjárt beérünk.
A célban egy maroknyi ember várt, az utolsónak járó tapssal. Keserédes volt…
Elszúrtam. Fegyelmezetlen voltam és elfutottam az elejét. Az első 2 órában totál kifutottam magam!
Teljesítettem, de nem úgy ahogy szerettem volna. Viszont csak magamnak köszönhetem, hogy így sikerült. 30-40 perccel hamarabb is beérhettem volna. Egy dolog vígasztal, hogy ha rajtam múlt az, hogy nem sikerült jól megfutnom, akkor legközelebb is rajtam fog múlni, hogy jobban teljesítsek. Mert erre igenis van ráhatásom. Rég voltam versenyen, 10 hónappal ezelőtt. A versenyrutinom, ha volt valaha ilyenem, jócskán elszállt. A kezdeti lendület, ami elvitt rajt után, legközelebb már nem fog!
Elrontottam, hibáztam és ezért most utálom magamat. Másfél év készülését sarokba vágtam vele…
Aznap nem tudtam büszkén, emelt fővel közlekedni. Este egy kerti partira voltunk hivatalosak a férjemmel, ahol szóba került, hol jártam aznap. Mindenki nagyon felnézett rám és gratulált. Ez kicsit segített helyretenni a dolgokat. Hisz mégiscsak teljesítettem ezt a távot. A gyerekeim és a férjem is büszkék rám.
Azóta eltelt 4 nap. Már nem vagyok mérges. Azt tanultam, hogy hibázni ér! Tudom, hogy a vasárnapi tapasztalatokkal csak gazdagodtam, melyekből építkezni fogok. Már látom a pozitívumokat is, mert nem csináltam mindent rosszul! A frissítésem például úgy érzem tökéletesre sikerült, amitől féltem. Nem éheztem el, nem volt hányingerem, nem szédültem és nem fájt a hasam. Jó volt a ruházat és a cipőválasztásom és nem okozott gondot a hátizsákom cipelése sem.
A térdem kedden már nem fájt. Hál’ Istennek, nem sérült le, amitől tartottam. Az egyórás bringás edzés sem okozott neki gondot. Ma pedig csütörtök van és újra futottam :-) Gyorsan sikerül regenerálódnom, izomlázam sincs már. Azt hiszem, kellett ez a negatív élmény, mert most sokkal elszántabbnak érzem magam, mint valaha! Soha ilyen tisztán nem láttam a hosszú távú célomat, melynek megszületéséhez nagyon kellett ez a negatív élmény.
Turul Trail instant kör élménybeszámoló
Reggel 6-kor keltem. Csak kóvályogtam, le akartam mondani a futást. Ettől a gondolattól még rosszabbul éreztem magam. Kételkedtem, hogy ilyen fáradtan, kevés alvással, hogy fogom tudni lefutni. Az eredeti terv az volt, hogy 7-kor elindulok Tatabányára. Az út kb. 40 perces. Így amikor a férjem elindult a 3 gyerekkel az iskolába, akkor pár perc múlva gyorsan én is elhagytam a családi fészket. Útközben esett le, hogy az órám nem töltöttem fel 100%-ra, ahogy ilyenkor, hosszú futás előtt szoktam. Aztán megnéztem, hogy 68%-on van. Ok, gondoltam, ennek ki kell bírnia. De így egyel több ok, hogy gyorsabban akarjak végigérni a távon. A következő felismerés az volt, hogy a kis cetli, amin a túristajelzéses útvonal szerepelt, otthon maradt. :-( Ezt a múltkor végig a kezemben szorongattam. Most ez lett volna a kabalám az úton. Biztonságérzetet adott volna, ha velem van. No sebaj, gondoltam, az órám navigál úgyis, majd 100%-ban erre fogok támaszkodni. Aztán az út 2/3-ánál jártam, hasítottam az autópályán amikor belém villant, hogy nem tettem be a terepfutócipőmet! A vezetéshez sem az ilyenkor szokásos aszfaltfutócipőmet vettem fel, hanem egy Deichmann-os, 6.000.- Ft-os, hófehér szabadidőcipőt húztam fel. Gondolván, hogy futás után, jó lesz hazavezetni benne. Hogy én mekkora marha vagyok!
Az első gondolat az volt, hogy visszafordulok. De rájöttem, hogy akkor veszítek a napomból egy teljes órát! És az nem fér bele. Továbbá, egy óra alatt sokat melegszik az idő is. Meg fogok pukkadni a melegben. Már hívtam az edzőmet, de nem vette fel. Akkor lehet, hogy az lenne a legegyszerűbb, hogyha elengedném ezt a mai edzést. Szépen haza megyek, úgyis sok a dolgom, hagyom a francba az egészet! Na ez volt az a pont, ahol megszólalt a másik énem. Ugyanis nagyon szarul éreztem magam. Úgy éreztem, hogy egy lúzer, egy vesztes vagyok! Haragudtam magamra. NA NEEEEM! Nekem ez nem kell! Lesz ami lesz, megyek tovább. Futok ebben és kész! Hisz ma futni indultam! 3 hete várok erre a napra! Egy cipő kérdés nem futamíthat meg!
Megint jöttek a rossz gondolatok: Meg fog fájdulni a lábad, feltöri a cipő, hólyagos lesz, mi van ha a cipő miatt nem tudsz végigmenni..... AKKOR IS ELINDULOK! LESZ AMI LESZ, VÁLLALOM!
Mielőtt kiszálltam a kocsiból a Turul Emlékműnél, a hófehér szabadidőcipőmet éppen úgy kötöttem meg, ahogy a futócipőmet szoktam indulás előtt. Aztán a fűzőket gondosan betűrtem, hogy ne lebegjenek össze-vissza. Elmosolyodtam, mert ez volt az én rituálém futás előtt.
Elindultam végre. Már tudtam az utat, mert már egyszer lefutottam ezt a távot. Most nem figyeltem a pulzust, érzésből mentem. Tudtam, hogy figyelnem kell az időt, ha szintidőn belül szeretnék beérni. 17,5 km-nél, amikor már túl voltam a siratófal megmászásán és épp egy lejtős szakaszhoz értem, elszáguldottam egy kiránduló csoport mellett. Úgy éreztem, hogy szinte repülök! Akkor elsírtam magam. Te hülye vagy? Ezt akartad kihagyni? Egy cipő miatt?
Rájöttem, megint sikerült falakat ledöntenem. Sikerült túllépnem a saját, belső korlátaimon. Az elcsépelt mondás pedig nagyon igaz: MINDEN FEJBEN DŐL EL!
Megbizonyosodott számomra, hogy ha kitartok az elképzelésem mellett, bármit megvalósíthatok. Ha pedig nem sikerül, annak egyedül én lehetek az oka.
A szintidőt 1 perccel léptem túl a vonalkódos rendszer szerint. Mégis elégedett voltam, mert több mint 30 perccel jobb időt teljesítettem, mint legutóbb. A lábam jól van, a cipő nem tett benne kárt. A futást pedig rég élveztem ennyire. :-))