Turul Trail instant kör élménybeszámoló
Reggel 6-kor keltem. Csak kóvályogtam, le akartam mondani a futást. Ettől a gondolattól még rosszabbul éreztem magam. Kételkedtem, hogy ilyen fáradtan, kevés alvással, hogy fogom tudni lefutni. Az eredeti terv az volt, hogy 7-kor elindulok Tatabányára. Az út kb. 40 perces. Így amikor a férjem elindult a 3 gyerekkel az iskolába, akkor pár perc múlva gyorsan én is elhagytam a családi fészket. Útközben esett le, hogy az órám nem töltöttem fel 100%-ra, ahogy ilyenkor, hosszú futás előtt szoktam. Aztán megnéztem, hogy 68%-on van. Ok, gondoltam, ennek ki kell bírnia. De így egyel több ok, hogy gyorsabban akarjak végigérni a távon. A következő felismerés az volt, hogy a kis cetli, amin a túristajelzéses útvonal szerepelt, otthon maradt. :-( Ezt a múltkor végig a kezemben szorongattam. Most ez lett volna a kabalám az úton. Biztonságérzetet adott volna, ha velem van. No sebaj, gondoltam, az órám navigál úgyis, majd 100%-ban erre fogok támaszkodni. Aztán az út 2/3-ánál jártam, hasítottam az autópályán amikor belém villant, hogy nem tettem be a terepfutócipőmet! A vezetéshez sem az ilyenkor szokásos aszfaltfutócipőmet vettem fel, hanem egy Deichmann-os, 6.000.- Ft-os, hófehér szabadidőcipőt húztam fel. Gondolván, hogy futás után, jó lesz hazavezetni benne. Hogy én mekkora marha vagyok!
Az első gondolat az volt, hogy visszafordulok. De rájöttem, hogy akkor veszítek a napomból egy teljes órát! És az nem fér bele. Továbbá, egy óra alatt sokat melegszik az idő is. Meg fogok pukkadni a melegben. Már hívtam az edzőmet, de nem vette fel. Akkor lehet, hogy az lenne a legegyszerűbb, hogyha elengedném ezt a mai edzést. Szépen haza megyek, úgyis sok a dolgom, hagyom a francba az egészet! Na ez volt az a pont, ahol megszólalt a másik énem. Ugyanis nagyon szarul éreztem magam. Úgy éreztem, hogy egy lúzer, egy vesztes vagyok! Haragudtam magamra. NA NEEEEM! Nekem ez nem kell! Lesz ami lesz, megyek tovább. Futok ebben és kész! Hisz ma futni indultam! 3 hete várok erre a napra! Egy cipő kérdés nem futamíthat meg!
Megint jöttek a rossz gondolatok: Meg fog fájdulni a lábad, feltöri a cipő, hólyagos lesz, mi van ha a cipő miatt nem tudsz végigmenni..... AKKOR IS ELINDULOK! LESZ AMI LESZ, VÁLLALOM!
Mielőtt kiszálltam a kocsiból a Turul Emlékműnél, a hófehér szabadidőcipőmet éppen úgy kötöttem meg, ahogy a futócipőmet szoktam indulás előtt. Aztán a fűzőket gondosan betűrtem, hogy ne lebegjenek össze-vissza. Elmosolyodtam, mert ez volt az én rituálém futás előtt.
Elindultam végre. Már tudtam az utat, mert már egyszer lefutottam ezt a távot. Most nem figyeltem a pulzust, érzésből mentem. Tudtam, hogy figyelnem kell az időt, ha szintidőn belül szeretnék beérni. 17,5 km-nél, amikor már túl voltam a siratófal megmászásán és épp egy lejtős szakaszhoz értem, elszáguldottam egy kiránduló csoport mellett. Úgy éreztem, hogy szinte repülök! Akkor elsírtam magam. Te hülye vagy? Ezt akartad kihagyni? Egy cipő miatt?
Rájöttem, megint sikerült falakat ledöntenem. Sikerült túllépnem a saját, belső korlátaimon. Az elcsépelt mondás pedig nagyon igaz: MINDEN FEJBEN DŐL EL!
Megbizonyosodott számomra, hogy ha kitartok az elképzelésem mellett, bármit megvalósíthatok. Ha pedig nem sikerül, annak egyedül én lehetek az oka.
A szintidőt 1 perccel léptem túl a vonalkódos rendszer szerint. Mégis elégedett voltam, mert több mint 30 perccel jobb időt teljesítettem, mint legutóbb. A lábam jól van, a cipő nem tett benne kárt. A futást pedig rég élveztem ennyire. :-))