Nyár óta vártam ezt a terepversenyt. Edzőversenynek szántam, úton a novemberi félmaraton felé. Aztán egy héttel a verseny előtt egy családi tragédia megtépázta a lelkemet. Elbizonytalanodtam, hogy itt és most le fussam-e ezt a 13 km-es versenyt? Egyáltalán képes vagyok-e rá? Talán hagynom kéne!

Sokáig őrlődtem, de végül arra jutottam, hogy a halálra csakis az élet lehet a válasz! Végül úgy döntöttem, teljesítem a távot és végigmegyek becsülettel a pályán - elvárások nélkül. Ez felszabadító érzés volt.

A táv első fele magával hozta a megtisztulást és az elengedést. Aztán felfedeztem magamban azt az erőforrást, mely felélesztette bennem a megbúvó versenyszellemet. Éreztem, hogy előtör belőlem a hajtóerő és repít egészen a célkapuig, közben lelkesen bíztattam azokat, akik mellett elsuhantam.

Megkönnyeztem a saját befutómat, Zelma lányom dobogóra szólítását, majd a Nagymama különdíját és a neki szóló tapsvihart egyaránt. Jó döntés volt itt lenni!