Az első 30K
ENSPORT Vértes Trail L táv - 30 km +810 m szintkülönbséggel 2021.08.01.
Múlt vasárnap lefutottam életem első 30 km-es terepversenyét, ahol utolsó lettem. Mégis mi hajtott? Arra gondoltam, hogy ha lenne “5 gyermekes családanyák” kategóriája, akkor ott biztosan dobogós helyen lennék!
A rajt után 10 perccel már konstatáltam, hogy én vagyok a sereghajtó. Próbáltam tartani a tempót, hogy ne maradjak le. Nem néztem a pulzusomat, ahogy azt az edzőmmel megbeszéltük. Ekkor még jól éreztem magam. Nem érdekelt semmi, csak mint valami faltörő kos, nyomultam előre, előzgettem az előttem futókat.
Aztán beállt egy sorrend és együtt húztuk egymást egy másik futóval. Hol én mentem elöl, hogy pedig ő. Aztán jött egy köves, lejtős szakasz, itt jól kifárasztottam a térdemet, így 12 km-től fájós térddel futottam, még mindig nem lassítva.
13-nál leszakadtam a “húzó” társtól. Tudomásul vettem, hogy nem megy tovább ebben a tempóban. 15 km-nél végképp lelassultam. A nap is kisütött, ami nem segített a meglévő párás időben. Aztán vártam, hogy végre meg legyen a 20 K. Nagyon lassan jött el.
22-nél elhatároztam, hogy innen minden km-t megünnepelek, bármennyire is lassan haladok, mert ennél többet eddig még nem futottam egyben. De így is nehezen teltek a km-ek. A bal térdem egyre jobban fájt. Minden egyes lépésnél. Próbáltam nem figyelni rá, de ez nagyon nehéz volt.
23-nál hangosan kiabáltam, ünneplés gyanánt. Megtehettem anélkül, hogy bárki hülyének nézzen, mert rég nem volt senki a közelemben.
25-nél felhívott a férjem, hogy megkérdezze, hogy állok. Mondtam, fáj a térdem, ezért lassan haladok. Majdnem elbőgtem magam. (Kár, hogy felhívott) De azt is mondtam neki, hogy nem adom fel! Akármennyire is lassú vagyok, be fogok érni szintidőn belül. Megcsinálom! Elmesélte, hogy Artúr fiam egy nagy adag palacsintát sütött, azzal várnak haza… Ez volt az a pont, ahol komoly kételyeim támadtak. Lehet, hogy inkább otthon kéne lennem, mint egy “rendes” családanyának és a vasárnapi ebédet kellene főznöm? Ehelyett itt cammogok, bárcsak tudnék futni! Mi a francot keresek én itt?
27 km-nél, egy kicsit meredekebb, lejtős szakaszon végül elbőgtem magam. De mivel muszáj volt valahogy letudni ezt a szakaszt is, próbálgattam, hogy fáj kevésbé. Végül rájöttem, hogy ha terpeszben jövök lefelé, a lábfejem és a térdeim enyhén kifelé állnak, így kevésbé fáj a térdem. Játszadoztam, hogy néhány lassabb lépés után legyen pár tempósabb is. Közben mérges voltam magamra, mert ezt a futható-lejtős szakaszt egyébként imádtam volna! Nagyon szeretek lejtőn futni!
Eleredt az eső. Hosszú percekbe telt, mire elértek hozzám az esőcseppek a fák között. Jó érzés volt, üdítő. Próbáltam erőt meríteni belőle. Milyen gyönyörű ez az erdő!
28 km-nél utolért egy futó. Mondta, eltévedt, 3 km-el többet futott. Kérdésére, hogy vagyok, elmondtam, hogy fáj a térdem. Azt mondta, neki pedig görcsöl mindene. Fura, ettől kicsit könnyebb lett. Bíztatott, hogy mindjárt beérünk.
A célban egy maroknyi ember várt, az utolsónak járó tapssal. Keserédes volt…
Elszúrtam. Fegyelmezetlen voltam és elfutottam az elejét. Az első 2 órában totál kifutottam magam!
Teljesítettem, de nem úgy ahogy szerettem volna. Viszont csak magamnak köszönhetem, hogy így sikerült. 30-40 perccel hamarabb is beérhettem volna. Egy dolog vígasztal, hogy ha rajtam múlt az, hogy nem sikerült jól megfutnom, akkor legközelebb is rajtam fog múlni, hogy jobban teljesítsek. Mert erre igenis van ráhatásom. Rég voltam versenyen, 10 hónappal ezelőtt. A versenyrutinom, ha volt valaha ilyenem, jócskán elszállt. A kezdeti lendület, ami elvitt rajt után, legközelebb már nem fog!
Elrontottam, hibáztam és ezért most utálom magamat. Másfél év készülését sarokba vágtam vele…
Aznap nem tudtam büszkén, emelt fővel közlekedni. Este egy kerti partira voltunk hivatalosak a férjemmel, ahol szóba került, hol jártam aznap. Mindenki nagyon felnézett rám és gratulált. Ez kicsit segített helyretenni a dolgokat. Hisz mégiscsak teljesítettem ezt a távot. A gyerekeim és a férjem is büszkék rám.
Azóta eltelt 4 nap. Már nem vagyok mérges. Azt tanultam, hogy hibázni ér! Tudom, hogy a vasárnapi tapasztalatokkal csak gazdagodtam, melyekből építkezni fogok. Már látom a pozitívumokat is, mert nem csináltam mindent rosszul! A frissítésem például úgy érzem tökéletesre sikerült, amitől féltem. Nem éheztem el, nem volt hányingerem, nem szédültem és nem fájt a hasam. Jó volt a ruházat és a cipőválasztásom és nem okozott gondot a hátizsákom cipelése sem.
A térdem kedden már nem fájt. Hál’ Istennek, nem sérült le, amitől tartottam. Az egyórás bringás edzés sem okozott neki gondot. Ma pedig csütörtök van és újra futottam :-) Gyorsan sikerül regenerálódnom, izomlázam sincs már. Azt hiszem, kellett ez a negatív élmény, mert most sokkal elszántabbnak érzem magam, mint valaha! Soha ilyen tisztán nem láttam a hosszú távú célomat, melynek megszületéséhez nagyon kellett ez a negatív élmény.
Másodszor pedig, kéretik kiírni az elején, hogy: vigyázz ragályos és emiatt ne 22-órakor olvasd a blog-ot mert az nem a legjobb idő a futásra :-)